Miért neveltek arra, hogy feladd önmagad.

Gondolj vissza arra, amikor gyerek voltál…

Milyen gyakran kérdezték meg tőled a szüleid őszintén: „Mit szeretnél?”, „Mit gondolsz?”, „Hogy érzed magad?”, „Miben hiszel?” vagy „Mit szeretnél csinálni?”

Sok ember esetében valószínűleg nem túl gyakran.

Mert sokak nevelése egy egészen más kérdés köré épül. Nem arra, hogy „Mit szeretnél?”, hanem arra, hogy „Mit akarnak tőled a szüleid?”. „Mit akarnak, hogy csinálj?” „Hogyan akarják, hogy viselkedj?” „Mit kell mondanod, hogy ne idegesítsd fel őket?” „Mit kell tenned, hogy ne kerülj bajba?” „Hogyan tarthatod anyát és apát elégedetten?”

Természetesen a gyerekeknek szükségük van nevelésre. Szükségük van határokra. Szükségük van fegyelemre. Néha nemet kell nekik mondani. Nem azt mondom, hogy a gyerekek bármikor bármit megtehessenek, amit csak akarnak. Azt mondom, hogy ÓRIÁSI különbség van aközött, hogy megtanítod a gyereknek: nem kaphat meg mindig mindent, amit akar, és aközött, hogy azt tanítod neki: amit akar, az NEM számít.

És szerintem sokan a másodikat tanulták meg felnőve.

Ezt a gyerekkor legapróbb, leghétköznapibb pillanataiban is látni. A gyerek hazajön az iskolából, és a szülő nem azt kérdezi: „Mit szeretnél ma enni?” Hanem azt mondja: „Ezt fogod enni.” A gyerek azt mondja: „Ezt nem szeretem”, és hirtelen baj lesz belőle. „Akkor is megeszed.” „Addig nem állsz fel az asztaltól, amíg el nem fogy.” „Ha nem eszed meg, nem kapsz desszertet.”

Egy szülő persze nem főzhet minden este öt különböző ételt, csak mert a gyereke meggondolja magát. Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy mindezek mögött néha mit közvetítünk a gyereknek.

A gyerek egyszerűen elmondta, mit kedvel. „Ezt nem szeretem.” De ahelyett, hogy azt tanítanánk neki: „Számít, hogy mit szeretnél, még akkor is, ha nem kaphatod meg mindig”, végül azt taníthatjuk: „Teljesen lényegtelen, hogy mit szeretnél.”

És ez a lecke sokkal mélyebbre hatol az ételnél.

Az lesz belőle: „Nem számít, hogy ezt nem szeretem. Nem számít, hogy nem akarom ezt csinálni. Nem számít, hogy másként gondolkodom. Nem számít, hogy mást érzek. Az a fontos, hogy azt tegyem, amit anya és apa akar.”

Pontosan ugyanezt tesszük a véleményekkel és az érzelmekkel.

Hányan vitatkoztunk gyerekként a szüleinkkel úgy, hogy végül egyszerűen azt mondtuk, amitől vége lett a vitának?

Tudtad, mit gondolsz valójában. Tudtad, mit érzel valójában. De azt is tudtad, hogy igazából nem ezt akarják hallani. Azt a választ akarták hallani, amelytől elégedettek lesznek.

Ha továbbra is kimondtad, amit tényleg gondoltál, hirtelen „visszabeszéltél”, „szemtelen”, „lázadó” vagy „tiszteletlen” lettél.

Így végül megtanultál valamit. Könnyebb hazudni. Könnyebb azt mondani, amit hallani akarnak. Könnyebb egyetértést színlelni. Könnyebb feladni azt, amit valóban gondolsz és érzel, mint vállalni az őszinteséggel járó konfliktust.

Megtanultad, hogy ÖNMAGAD HITELES KIFEJEZÉSE HELYTELEN, és ÖNMAGAD FELADÁSA MÁSOK KEDVÉÉRT HELYES.

És ezt rendkívül veszélyes megtanítani egy gyereknek, mert így már nem csak engedelmességre tanítod. ARRA TANÍTOD, HOGY NE LEGYEN ÖNMAGA.

Azt tanítod neki, hogy az őszinteség konfliktust teremt, a szerepjátszás viszont békét. Azt, hogy mások jóváhagyása fontosabb a saját meggyőződésénél. Azt, hogy a kapcsolatokban a legbiztonságosabb kitalálni, mit akar tőle a másik, és azzá válni.

Arra tanítod a gyerekedet, hogy feladja önmagát, ne legyen hiteles, és ami a legrosszabb, NE LEGYEN SAJÁT MEGGYŐZŐDÉSE.

Így lassan, észrevétlenül megtanulja: „Amit gondolok, kevésbé fontos annál, amit anya és apa akar, hogy gondoljak. Amit érzek, kevésbé fontos annál, amit anya és apa akar, hogy érezzek. Amit akarok, kevésbé fontos annál, amit anya és apa akar. Fontosabb elégedetten tartani őket, mint őszintének lennem abban, hogy ki vagyok.”

Aztán felnősz.

Anya és apa nem tűnnek el. Csak MÁS ARCOT ÖLTENEK.

Most a barátaid, a párkapcsolataid, a munkatársaid, a főnököd, a közösségi média lesz anya és apa… MINDENKI.

És pontosan ugyanazokat a kapcsolati mintákat viszed be minden felnőttkori kapcsolatodba, amelyeket gyerekként megtanultál.

Még mindig ugyanazokat a kérdéseket teszed fel, amelyeket gyerekként tanultál. „Mit akarnak tőlem? Mit kell mondanom? Hogyan kell viselkednem? Melyik változatomat fogják szeretni? Milyen véleményt mondhatok el anélkül, hogy felzaklatnám őket? Mit kell elrejtenem? Mit kell megváltoztatnom magamban, hogy elfogadjanak?”

Csakhogy most már senkinek nem kell erre utasítania.

AUTOMATIKUSAN csinálod.

Belépsz egy szobába, és ahelyett, hogy azt kérdeznéd: „Ki vagyok?”, tudat alatt azt kérdezed: „Kinek kell itt lennem?”

Itt válik a megfelelési kényszer sokkal többré annál, hogy túl gyakran mondasz igent. Egy egész életformává válik.

Megtanulsz mindenki mást olvasni, mielőtt magadat olvasnád. Pontosan tudod, hogyan érzik magukat körülötted az emberek. Tudod, mit várnak tőled. Mit helyeselnének. Mi okozna nekik csalódást. Melyik változatodat kedvelik jobban.

De kérdezd meg magadtól, hogy TE mit akarsz, és hirtelen fogalmad sincs.

Kérdezd meg magadtól, mit gondolsz VALÓJÁBAN, és megtorpansz.

Kérdezd meg magadtól, miben hiszel VALÓJÁBAN, és először azon kezdesz gondolkodni, miben hisz MINDENKI MÁS.

Kérdezd meg magadtól, hogyan szeretnél öltözködni, mit szeretnél csinálni, mit szeretnél mondani, milyen életet szeretnél élni, és még mielőtt válaszolnál, már azon jár az eszed, ki ellenezheti.

EZ az önfeladás.

Nem csak arról mondasz le, amit szeretnél. Feladod azt, amit gondolsz, amit érzel, amiben hiszel, amit értékesnek tartasz, ahogyan kifejezed magad, végül pedig AZT, AKI VAGY.

És szerintem ezért érez olyan sok ember bűntudatot, amint egyáltalán magára gondol.

Hányan érzitek magatokat kényelmetlenül ezt olvasva attól, hogy megkérdezzétek magatoktól: „Mit akarok?”

Hányan érzitek magatokat azonnal önzőnek? Ez az egyszerű kérdés rögtön bűntudatot, szégyent és önzőségérzést kelt bennünk már attól is, hogy egyáltalán felmerül.

Hányan nem tudtok döntést hozni anélkül, hogy előbb végiggondolnátok mindenkit, akit érinthet, felzaklathat, kiábrándíthat vagy megsérthet?

És komolyan, hányan vagytok a LEGUTOLSÓ HELYEN a saját fontossági sorrendetekben?

Hányan helyeztek szó szerint MINDENKIT ÉS MINDENT MAGATOK elé a SAJÁT fontossági sorrendetekben?

A párod. A családod. A barátaid. A munkád. A főnököd. Amit mindenki elvár tőled. Amire mindenkinek szüksége van tőled. Amit mindenki gondol rólad.

Mindannyiukra gondolsz, mielőtt egyáltalán magadra gondolnál.

És végül, valahol a legvégén, ha marad egy kis hely, ami általában nem marad, talán végre magadra is gondolsz. Csak azért, hogy bűntudatod legyen, és rögtön megint elfeledkezz magadról.

Komolyan, állj meg egy pillanatra, és gondold ezt végig.

Hogyan lehetne egészséges az, hogy TE legyél a legkevésbé fontos ember a SAJÁT ÉLETEDBEN?

Valahogy meggyőztük magunkat arról, hogy ez egészséges.

Dicsértük az ÖNFELADÁST, és ÖNZETLENSÉGNEK neveztük.

Pedig a kettő NEM ugyanaz.

Jó dolog törődni másokkal. Jó dolog áldozatot hozni. Jó dolog kompromisszumot kötni. Jó dolog időnként valaki más szükségleteit a sajátjaink elé helyezni. Ez hozzátartozik ahhoz, hogy jól szeressünk másokat.

De ÓRIÁSI különbség van aközött, hogy IDŐNKÉNT mást helyezel előre, és aközött, hogy TARTÓSAN önmagadat teszed az utolsó helyre.

Ahogyan egészségtelen abban a hitben élni, hogy „Csak én számítok”, ugyanúgy egészségtelen abban a hitben élni, hogy „MINDENKI SZÁMÍT, KIVÉVE ENGEM”.

Az egyik véglet teljesen figyelmen kívül hagy mindenki mást. A másik teljesen figyelmen kívül hagy téged. Egyik sem egészséges. Mindkettő ugyanolyan rossz.

DE nagyon jók vagyunk abban, hogy az elsőt elítéljük, a másodikat pedig dicsérjük.

Ránézünk valakire, aki csak magára gondol, és önzőnek nevezzük. Jogos. Az is. DE AZTÁN ránézünk valakire, akinek nincsenek határai, nem tud nemet mondani, nem képes népszerűtlen véleményt megfogalmazni, mindenkihez hozzáigazítja magát, folyamatosan elnyomja a valódi érzéseit és gondolatait, és fogalma sincs, mit akar az életétől, vagy egyáltalán ki ő, és ezt az embert önzetlennek nevezzük. És dicsérjük.

Nem önzetlen. Csak megtanulta FELADNI ÖNMAGÁT.

És így élni kimerítő.

NEM CSODA, hogy mindenki szorongásban él, amikor minden találkozás során azt próbálja kitalálni, hogyan látják őt. Persze, hogy kimerülsz, ha folyton azon gondolkodsz, haragszik rád valaki, csalódott benned, ítélkezik feletted, elutasít, vagy valami mást vár tőled.

Persze, hogy mélyen boldogtalanná tehet az élet, ha teljesen elszakadsz attól, amit valóban gondolsz, érzel és akarsz. NEM CSODA, hogy olyan sokan tartós szorongással és depresszióval élnek.

Állandóan szerepet játszol. Állandóan feladod önmagad. MINDENKI MÁSÉRT élsz, CSAK MAGADÉRT NEM.

És az előadásnak NINCS VÉGE, mert minden ember egy kicsit más változatodat igényli.

Ezért olyan fontos megtanulnod megkérdezni magadtól, mit gondolsz és mit akarsz valójában.

Ha szülő vagy, kezdd el megtanítani a gyerekednek, hogy LEHET SAJÁT VÁLASZA.

Kérdezd meg, mit akar. Mit gondol. Mit érez. Miben hisz. Mit akar felvenni. Mit akar enni. Mit élvezett és mit nem. Tanítsd meg önálló egyéniségnek lenni, és hitelesen önmagát adni.

Nem kell mindent megadnod neki, amit kér. Nem kell minden véleményével egyetértened. Nem ez a lényeg.

A lényeg, hogy megtanítsd: A BELSŐ VILÁGA SZÁMÍT. Tanítsd meg, hogy SZABAD ÖNMAGÁRA gondolnia.

Tanítsd meg, hogy számíthat a véleménye akkor is, ha nem mindig az lesz a végső döntés. Hogy ha nem ért veled egyet, az nem jelent automatikusan tiszteletlenséget. Hogy elmondhatja, mit gondol őszintén, anélkül, hogy a te egódat kellene óvnia, mert túl törékeny vagy bármi mást meghallani, mint amit hallani szeretnél. Hogy nem kell hazudnia neked ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, vagy megőrizze a békét.

Mert ha a gyereked azt tanulja meg, hogy a konfliktust úgy lehet a leggyorsabban lezárni, ha azt mondja neked, amit hallani akarsz, ezt a leckét magával viszi a felnőttkorba.

Meg fogja tenni a barátaival, a párjával, a főnökével, MINDENKIVEL. És mire észbe kapsz, ott van valaki, akin mindenki átgázol, és akinek nincs valódi önazonossága vagy egyéniségtudata.

Aztán csodálkozunk, miért vannak felnőttek, akik nem tudnak nemet mondani, nem viselik el, ha csalódást okoznak, nem tudják őszintén kifejezni magukat, és fogalmuk sincs, kik ők a mások számára létrehozott változataik alatt.

Ha tehát magadra ismersz ebben, szerintem ideje feltenned néhány kérdést, amelynek a feltevésére talán soha nem tanítottak meg.

Mit gondolok VALÓJÁBAN? Mit érzek VALÓJÁBAN? Miben hiszek VALÓJÁBAN? Mit akarok VALÓJÁBAN? Mit akarok VALÓJÁBAN mondani? Mit akarok VALÓJÁBAN csinálni? Milyennek akarom látni a SAJÁT életemet? Ki vagyok, amikor nem próbálok az lenni, akinek valaki más akar látni?

És NE ÉREZZ bűntudatot azért, mert van válaszod.

Nem azt mondom, hogy legyél nárcisztikus. Nem azt mondom, hogy ne törődj többé másokkal. Nem azt mondom, hogy hirtelen nem számítanak mindenki más érzései.

Azt mondom, hogy NE ÉLJ TOVÁBB ÚGY, MINTHA A TIEID NEM SZÁMÍTANÁNAK.

Tanulj meg úgy törődni másokkal, hogy közben nem adod fel magad értük. Tanuld meg figyelembe venni mások érzéseit anélkül, hogy azokra bíznád minden döntésedet. Tanuld meg úgy szeretni az embereket, hogy nem játszol szerepet nekik. Tanulj meg őszintének lenni akkor is, ha az őszinteség csalódást okozhat valakinek.

Mert nem kellene teljesen feladnod önmagad ahhoz, hogy jó embernek tartsanak.

És nem TE kellene, hogy legyél a LEGKEVÉSBÉ FONTOS ember a SAJÁT ÉLETEDBEN.

Légy őszinte akkor is, ha ez bosszant másokat. Légy önmagad akkor is, ha nevetnek. Legyen saját véleményed, és fogadd el, hogy az emberek NEM FOGNAK mindig egyetérteni. Fejezd ki magad másoktól való félelem nélkül. Legyen saját hangod, saját gondolatod, saját ízlésed, kívánságod és vágyad. Legyen saját egyéniséged és saját önazonosságod.

És végül: feladni önmagadat azért, hogy elnyerd mindenki más jóváhagyását, ERKÖLCSTELEN. Ez a manipuláció legmagasabb foka, és a legnagyobb hazugság, amelyet nap mint nap mindenkinek mondunk.

- Adam