Ha jobb életet szeretnél… EZT OLVASD EL.

Bármit hiszel, akár hazugság, akár igaz, igazságként jelenhet meg a megélt tapasztalataidban.

És ez teljesen rémisztő.

Hadd magyarázzam el, miért.

Az korlátoz minket, amit hiszünk.

És néha a saját hiedelmeink már azelőtt legyőznek bennünket, hogy megtapasztaltuk volna azt az életet, amelyről már eldöntöttük, hogy nem élhetjük.

Eldöntjük, mire vagyunk képesek. Eldöntjük, milyen emberek vagyunk. Eldöntjük, mit gondolnak rólunk mások. Aztán ezeken a meggyőződéseken keresztül élünk meg mindent az életünkben.

És én még tovább mennék. Személy szerint azt hiszem, hogy MINDEN viselkedésünk abból indul ki, amit magunkról hiszünk.

Ezért RENDKÍVÜL FONTOS, hogy megvizsgáljuk a meggyőződéseinket.

Az egyik kedvenc példám erre egy arcon lévő hegekről szóló vizsgálat.

A kutatók élethű műheget készítettek női résztvevők arcára. Mindegyiküknek megmutatták a heget egy tükörben, mielőtt beszélgetni ment egy másik emberrel.

Közvetlenül a beszélgetés előtt a kutató azt mondta, hidratálni kell a heget. De miközben állítólag hidratálta, titokban eltávolította.

A résztvevők tehát úgy mentek a beszélgetésre, hogy azt hitték, heg van az arcukon.

Utána azok a résztvevők, akik azt hitték, hegük van, a másik ember viselkedésének egyes elemeit, különösen a rájuk vetett tekintetét, a hegre adott reakcióként értelmezték.

De az őrület az volt, hogy NEM VOLT OTT HEG.

A meggyőződés még azután is alakította a tapasztalatukat, hogy eltávolították azt, amiben hittek.

És ezt találom rémisztőnek a hittel kapcsolatban.

A hit nem tesz automatikusan különbséget igazság és hazugság között. Ha őszintén igaznak hiszünk egy hazugságot, elkezdhetjük úgy megélni az életünket, MINTHA A HAZUGSÁG IGAZ LENNE.

Mert azon keresztül értelmezzük a történteket, amit hiszünk.

A hazugság befolyásolja, hogyan viselkedünk, mit veszünk észre, és milyen jelentést adunk annak, ami velünk történik.

Aztán mivel megtapasztaljuk, még inkább meggyőződünk róla.

Már nem azt gondoljuk: „Ezt hiszem.”

Hanem azt: „Ezt TUDOM. Megtapasztaltam.”

HÁNY HAZUGSÁGOT ÉLÜNK MEG IGAZSÁGKÉNT NAP MINT NAP?

Hányan hiszünk teljes bizonyossággal, teljes szívünkből hazugságokat önmagunkról?

Hazugságokat az identitásunkról. Hazugságokat a külsőnkről. Hazugságokat arról, hogyan látnak minket mások.

Olyasmiket, amik annyira nyilvánvaló igazságnak érződnek, hogy még csak eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni őket.

Gondolj egy hihetetlenül vonzó emberre. Olyasvalakire, akire ránézel, és azt gondolod: „Ő objektíven, kétséget kizáróan vonzó. Bárki láthatja, akinek van szeme.” Körülötte mindenki egyetért.

De ő őszintén azt hiszi, hogy csúnya.

Amikor tükörbe néz, mit lát?

Egy csúnya embert.

Mindenki más egy vonzó embert lát. De amikor ő magára néz, valaki egészen mást lát.

Nem azt a vonzó embert látja, akit mindenki más. Egy csúnya embert lát.

MIÉRT?

Mert a hazugság, amit magáról hisz, SZÁMÁRA valósággá vált.

Százszor is elmondhatod neki, hogy vonzó. De ha meg van győződve arról, hogy csúnya, minden bókot félresöpörhet.

„Csak kedvesek akarnak lenni.”

„Nem is gondolják komolyan.”

Még azt is úgy értelmezi, ami megkérdőjelezhetné a meggyőződését, hogy inkább megvédje azt.

Érted, mit mondok?

Lehetsz vonzó, és mégis csúnyának élheted meg magad, mert ezt HISZED magadról.

Most gondolj a társas helyzetekre.

Hányan hiszik, hogy unalmasak? Hogy nem lehet őket kedvelni? Hogy esetlenek, senkivel sem jönnek ki, és nehezen barátkoznak?

Vegyünk két embert.

Ugyanabba a beszélgetésbe kerülnek ugyanazzal az emberrel.

Az első azt gondolja: „Unalmas vagyok. Nem vagyok vicces. Nem vagyok karizmatikus. Nincs semmi érdekes mondanivalóm. Senki sem kedvel.”

A második azt gondolja: „Szerethető ember vagyok. Érdekes vagyok. Van valami értékes, amivel hozzájárulhatok ehhez a beszélgetéshez.”

Melyiküknek lesz nagyobb eséllyel jó társas élménye?

Most figyeld meg, hogyan kezdhet mindkét meggyőződés igaznak érződni az utána következő tapasztalatokon keresztül.

Az első ember visszafogja magát. Van egy története, amit elmesélhetne, de úgy dönt, senkit sem érdekelne. Van véleménye, de megtartja magának. Eszébe jut valami vicces, de eldönti, hogy valószínűleg nem elég vicces ahhoz, hogy kimondja.

Pont azok a dolgok nem hangzanak el, amelyek érdekelhették volna a másikat, mert ő már eleve azt hiszi, nincs semmi érdemes mondanivalója.

És miközben visszafogja magát, mindent annak bizonyítékaként értelmez, hogy nem lehet őt kedvelni.

A másik egy pillanatra félrenéz, mert zajt hallott.

De az ő fejében ez lesz belőle: „Unatkozik. Nem akar velem beszélni.”

Rövid csend támad.

„Ez bizonyítja, hogy unalmas vagyok. Ki kell töltenem a csendet. Nincs semmi jó mondanivalóm.”

A másik talán észre sem vette a szünetet. De ő máris önmaga elleni bizonyítékká alakította.

Még egy mosolyt is elintézhet azzal, hogy a másik csak udvarias.

Így kínosan, kapcsolódás nélkül és arról meggyőződve távozik, hogy nem kedvelték.

„Látod? Megmondtam. Borzalmas vagyok a beszélgetésekben.”

Most gondolj a második emberre.

Azt hiszi, van mit hozzátennie, ezért hozzá is teszi. Elmeséli a történetet. Felteszi a kérdést. Megengedi a másiknak, hogy tényleg megismerje.

Arra figyel, amit a másik mond, ahelyett, hogy folyton azt kérdezgetné magától: „Untatom? Kedvel engem? Mit kellene mondanom?”

Ha valaki egy pillanatra félrenéz, nem értelmezi azonnal elutasításnak. Ha szünet támad, az lehet egyszerűen csak szünet.

Jelen van a beszélgetésben, ahelyett, hogy folyamatosan bizonyítékokat keresne arra, hogy valami baj van vele.

Ez a nyitottság lehetőséget ad a kapcsolódásra. És amikor ez megtörténik, úgy távozik: „Ez jólesett. Az emberek szeretnek velem beszélgetni.”

Mindketten távozhatnak azzal az érzéssel, hogy beigazolódott, amit hittek.

Az első azt hiszi, nem lehet őt kedvelni, visszahúzódik, és ártatlan dolgokat értelmez elutasításként. Aztán annak bizonyítékaként éli meg a beszélgetést, hogy nem kedvelhető.

A második azt hiszi, kedvelhető, megengedi magának, hogy hozzátegyen valamit, és annak bizonyítékaként éli meg a beszélgetést, hogy mások szeretnek vele beszélni.

A meggyőződéseik befolyásolták, mit tettek hozzá, mit vettek észre, és milyen jelentést adtak a találkozásnak.

És most már mindketten rámutathatnak egy tapasztalatra bizonyítékként.

Ezt szeretném, ha megértenéd.

Egy meggyőződés hozzájárulhat annak a tapasztalatnak a kialakulásához, amely miatt igaznak érezzük.

És ez túlmutat azon, amit önmagunkról hiszünk.

Képzeld el, hogy valaki azt mondja: az ember, akivel találkozni fogsz, önző, nárcisztikus, arrogáns és rosszindulatú.

Mire végül találkoztok, ezt már elhiszed.

Beszélgetés közben megemlítesz valami nehézséget, amin keresztülmentél. Ő azt feleli: „Tavaly én is átéltem valami hasonlót.”

Te rögtön azt gondolod: „Na tessék. Máris magáról beszél.”

Pedig lehet, hogy csak azt próbálta mondani: „Megértelek. Én is voltam ebben a helyzetben. Nem vagy egyedül.”

A kapcsolódási kísérlet az önzés bizonyítékává válik, mert azon keresztül értelmezed a szavait, amit már eleve hiszel róla.

Aztán úgy távozol: „Pont olyan, amilyennek mondták. Most már magam is megtapasztaltam.”

De azt tapasztaltad meg, hogy ő milyen, vagy annak alapján értelmezted, hogy milyen, amit mondtak neked?

Most gondolj egy üzenetre, amelyben csak ennyi áll: „Rendben.”

Ha már eleve azt hiszed, hogy az illető haragszik rád, beleolvashatod a haragot ebbe az egy szóba. Olyan hideg hangot hallasz, amelyen valójában sosem szólalt meg.

Ha azt hiszed, minden rendben köztetek, pontosan ugyanez az üzenet teljesen hétköznapinak tűnhet.

Lehet, hogy egyszerűen csak elfoglalt. De te elutasítva érzed magad, és az érzés újabb bizonyítékká válik.

„Tudtam, hogy haragszik. Éreztem.”

Az érzés valódi. De ettől még nem lesz igaz a magyarázatod.

Elhittél valamit. Ezen a meggyőződésen keresztül értelmezted, ami történt. Aztán az értelmezéseddel bizonyítottad, hogy igazad volt.

Így erősítheti magát tovább egy hazugság anélkül, hogy valaha észrevennéd: te magad szolgáltatod hozzá a bizonyítékot.

Ez még arra is kiterjedhet, hogyan éljük meg a fizikai fájdalmat.

Egy 2011-es kísérletben egészséges önkéntesek erős fájdalomcsillapítót kaptak, miközben a kutatók szabályozott hőfájdalmat alkalmaztak. A gyógyszer koncentrációja változatlan maradt, miközben a kutatók módosították az önkéntesek várakozásait.

A pozitív várakozás megkétszerezte a fájdalomcsillapítást ahhoz képest, amikor a résztvevők úgy kapták a gyógyszert, hogy nem számítottak enyhülésre. Amikor rosszabb fájdalmat várattak velük, a fájdalomcsillapítás az adott kísérleti körülmények között megszűnt.

A kutatók a fájdalomhoz kapcsolódó agyi aktivitásban is rögzítettek változásokat.

Gondolj bele.

Az elvárásaik befolyásolták a valóban megélt fájdalmat, miközben ugyanazt a gyógyszert kapták.

MILYEN HATALMAS az agy ereje! MILYEN ERŐSEK és BEFOLYÁSOSAK a meggyőződéseink!

Képzeld hát el, mennyire befolyásolhatja egy ÉVEK ÓTA hordozott meggyőződés azt, ahogyan önmagadat és az életedet megéled.

Hadd mondjak még egy példát.

Az egyik ember azt hiszi, lusta. Azt hiszi, buta, soha nem viszi semmire, és egyáltalán semmi értékeset nem adhat a világnak.

A másik azt hiszi, szorgalmas. Azt hiszi, intelligens, és van valami értékes, amit adhat a világnak.

Szerinted melyiküknek van nagyobb esélye a sikerre?

Gondolj arra, mi történik, amikor azt hiszed, lusta vagy.

Elkezdesz halogatni. Nem is próbálkozol. Félbehagysz dolgokat, mert a fejedben te egyszerűen ilyen ember vagy.

Aztán ránézel arra, ahogyan élsz, és azt mondod: „Látod? Megmondtam. Lusta vagyok.”

És most a meggyőződésed megerősítette önmagát.

Azt hiszed, lusta vagy, ezért úgy kezdesz élni, mint egy lusta ember. Aztán ez az életmód annak bizonyítéka lesz, hogy lusta vagy.

De mennyi bizonyíték származott abból, hogy már az elején elfogadtad ezt a meggyőződést?

Ez az a kör, amelybe beleragadhatunk.

Amit HISZÜNK, befolyásolja, amit MEGTAPASZTALUNK. Amit MEGTAPASZTALUNK, további BIZONYÍTÉK lesz arra, amit HISZÜNK.

És az a rettenetes, hogy egy hazugság éppen azokon a tapasztalatokon keresztül kezdheti megerősíteni önmagát, amelyek létrejöttéhez hozzájárul.

Először elhiszel magadról valamit. Aztán ennek megfelelően viselkedsz, vagy a történteket ennek megerősítéseként értelmezed, mert HISZEL benne.

Végül már nem azt mondod: „Ezt hiszem magamról.”

Hanem azt: „Ezt TUDOM magamról. Megtapasztaltam.”

Elhitted a hazugságot. A hazugságon keresztül élted meg az életet. Aztán ezt a tapasztalatot használtad arra, hogy még jobban elhidd a hazugságot.

Mire észbe kapsz, felépítetted köré az IDENTITÁSOD MAGJÁT.

„Én egyszerűen ilyen vagyok.”

De attól, hogy megtapasztalod egy hazugság elhívésének következményeit, a hazugság még nem lesz igaz.

Egy kínos beszélgetés nem bizonyítja, hogy nem vagy szerethető. Attól, hogy valamit félbehagytál, még nem bizonyítottad, hogy soha semmit nem vagy képes végigcsinálni.

Ha azonban már eleve hiszel ezekben, minden tapasztalat újabb bizonyítékká válik. És minden bizonyíték nehezebben megkérdőjelezhetővé teszi a meggyőződést.

Végül a hazugság elhívésének KÖVETKEZMÉNYEIT használhatod BIZONYÍTÉKKÉNT arra, hogy a hazugság végig igaz volt.

Ezért nem szeretem személy szerint azt látni, amikor a „Depresszióm VAN” vagy a „Szorongásom VAN” átfordul abba, hogy „Ez vagyok én.” Persze lehet, hogy életednek ebben az időszakában gyakrabban érzed magad levertnek vagy szorongónak, vagy olyan állapottal élsz, amely folyamatos ellátást igényel. De barátom, ne tedd ezt a TELJES IDENTITÁSODDÁ.

Mert amint az, hogy „Ezt tapasztalom”, azzá válik, hogy „Csak ennyi vagyok”, minden szorongó pillanat vagy nehéz nap annak bizonyítékának kezdhet érződni, hogy mindig ilyen leszel.

Ismerd el, mivel nézel szembe. Kérd a szükséges segítséget. De ne hagyd, hogy a „Nekem ez VAN” azzá váljon, hogy „Én ez VAGYOK.”

És néhány ilyen meggyőződést azelőtt kaptunk, hogy elég idősek lettünk volna megkérdőjelezni őket.

Mondd el újra és újra egy gyereknek, hogy képtelen valamire vagy csalódást okoz, és ezek a szavak részévé válhatnak annak, ahogyan magára tekint.

Elkerülhet olyan dolgokat, amelyeket megtanulhatott, elérhetett vagy megalkothatott volna, mert valaki, akiben megbízott, meggyőzte róla, hogy nem képes rá.

Végül valakinek a róla alkotott véleménye olyan identitássá válik, amely szerint él.

Szeretnék mesélni az egyik legnagyobb inspirációmról (anyukámmal holtversenyben): apukámról.

Apám szegénységben nőtt fel két rettenetes szülő mellett, akik rettenetes hazugságokat tanítottak neki önmagáról.

Döntenie kellett.

Elhiszi ezeket magáról? Hagyja, hogy az élet, amelyben felnőtt, meghatározza a jövőt, amelyet fel fog építeni?

Vagy valami mást hisz?

Gyerekkoromban nem volt sok mindenünk. Valójában nagyon kevés volt.

De emlékszem, ahogy apám azt mondta nekem: „Fiam, mi sikeresek vagyunk.”

És emlékszem, hogy majdnem nevettem.

Fiatal voltam. Ostoba voltam. Nem értettem azt, amit ő értett a hitről.

Körülnéztem a valóságunkban, megnéztem mindent, amink volt, ami akkor gyakorlatilag semmi volt, és azt gondoltam: „Ugyan már, mi nem vagyunk sikeresek.”

Minden, amit láttam, ellentmondani látszott annak, amit mondott.

De az apám HITT benne.

Zsigerileg, egészen a DNS-éig hitte, hogy sikeres. Ez volt az IDENTITÁSÁNAK MAGJA.

Rendíthetetlen, töretlen, pozitív hite volt önmagában. Azelőtt választotta azt, hogy sikeresnek hiszi magát, hogy a körülményeink okot adtak volna nekem arra, hogy elhiggyem.

Úgy döntött, nem hagyja, hogy az határozza meg, kivé válik, amit gyerekként kapott.

És láttam, ahogy a legsikeresebb férfivá vált, akit ismerek.

Mindenemet, amim van, és mindazt, aki vagyok, annak köszönhetem, amit ő adott nekem, beleértve a bölcsességét és mindazt, amit az életről tanított.

És az egyik legnagyobb tanítása olyasmi volt, amit akkor még csak nem is értettem.

Nem várta meg, amíg sikeresnek látszik az életünk, hogy sikeresnek higgye magát.

Akkor is hitt benne, amikor körülöttünk minden az ellenkezőjét látszott mondani.

Én azt néztem, mink van, és azt hittem, ez mondja meg, kik vagyunk. Apám már azelőtt hitt abban, hogy ki ő, hogy én ezt láthattam volna abban, amink volt.

És láttam, ahogy az általa felépített élet követi azt a meggyőződést, amelyet nem volt hajlandó elengedni.

Minden a hitben gyökerezett.

Hányan hagyják, hogy a gyerekkoruk, a körülményeik és az életben kapott lapjaik határozzák meg az egész identitásukat?

„Szegénységbe születtem, tehát mindig szegénységben fogok élni.”

„Nem kaptam könnyű lapokat, tehát soha nem fog sikerülni.”

„A szüleim függők voltak, tehát én is mindig függő leszek.”

Valaki megtanította nekik, mit higgyenek magukról. Aztán egész életüket ebben élték le, anélkül, hogy felfedezték volna, kivé válhattak volna, ha valami mást hisznek.

Apám megmutatta, hogy nem kell elfogadnod azt az identitást, amelyet a gyerekkorod adott neked.

És én ezt hiszem: az egyetlen dolog, ami meghatározza, meddig jutsz, az, amit önmagadról hiszel.

Nem a gyerekkorod dönti el, ki vagy. Ahogy az sem, mit mondtak rólad mások, vagy milyen lapokat kaptál az életben.

Te döntöd el, mit hiszel magadról.

Most képzeld el, hogy ez a kör az ellenkező irányban működik.

Elkezded azt hinni: „Szorgalmas ember vagyok. Olyan vagyok, aki végigviszi, amit elkezdett. Van valami értékes, amivel hozzájárulhatok a világhoz.”

Lehet, hogy eleinte nem hiszed el teljesen. De kezdesz esélyt adni magadnak arra, hogy úgy élj, mint aki elhiszi.

Befejezel valamit. Erőfeszítést teszel. Betartasz egy önmagadnak tett ígéretet.

És aztán lassan valós alap kerül a meggyőződés mögé.

Szorgalmas emberként kezdesz magadra tekinteni, és úgy is kezdesz viselkedni. Ez a viselkedés bizonyítékot ad. A bizonyíték megerősíti a meggyőződést.

Ugyanaz a folyamat, amely korlátozott, most segíthet azzá válnod, aki lenni szeretnél.

De hányan döntjük el, hogy nem vagyunk szerethetők, mielőtt bárki esélyt kapott volna megismerni minket?

Hányan döntjük el, hogy el fogunk bukni, mielőtt egyáltalán megpróbáltuk volna?

Hányan döntjük el, hogy nincs mit adnunk, mielőtt valaha bármit felajánlottunk volna?

Aztán évekig tényként kezeljük ezeket a döntéseket.

Ha tehát szorgalmas szeretnél lenni, kezdd el azt hinni, hogy szorgalmas ember vagy.

Ha magabiztos szeretnél lenni, kezdd el azt hinni, hogy magabiztos ember vagy.

Ha szeretnél valamit adni a világnak, ne hidd többé, hogy egyáltalán semmi adnivalód nincs.

DE hinned kell. Nagy hit kell ahhoz, hogy legyőzd a magadnak mondott hazugságokat, és ha eléggé hiszel, végül elkezdesz eszerint élni.

Aztán ÉLJ úgy, hogy valódi alapot adj ezeknek a meggyőződéseknek.

Tedd meg az erőfeszítést. Oszd meg a gondolatot. Fejezd be azt, amiről folyton azt mondod magadnak, hogy nem tudod befejezni.

És engedd meg magadnak, hogy észrevedd a bizonyítékokat, amelyek megkérdőjelezik a korábbi hiedelmedet.

Mert ha minden jó tapasztalatot elutasítasz, és minden rosszat összegyűjtesz, még a változó életed is egy régi hazugság bizonyítékának látszhat.

Ahogy változnak a meggyőződéseid, másképp kezdesz viselkedni. Ahogy másképp viselkedsz, esélyt adsz magadnak arra, hogy valami mást tapasztalj meg.

Aztán megerősödik a hited, mert már magad is elkezdted megtapasztalni.

Az önmagadról alkotott hiedelmeid olyan határokká válhatnak, amelyek között élsz, még akkor is, ha hamisak.

Bármit hiszel BÁRMIRŐL, igazságként fog megjelenni a megélt tapasztalataidban, ezért gondold meg, mit hiszel.

Képzeld el, milyen lenne az életed, ha elkezdenéd azt hinni, hogy magabiztos, szerethető, karizmatikus, szorgalmas és intelligens vagy.

Az identitásod mekkora része olyasmi, amit felfedeztél, és mekkora része olyasmi, amit újra és újra elhittél?

Azok a nők azt hitték, hegük van. A beszélgetés egyes részeit az arra adott reakcióként értelmezték. A tapasztalatuk alátámasztani látszott a hitet egy olyan hegről, amely ott sem volt.

Hányan építjük az életünket valami köré, amiről azt hisszük, hibás bennünk, anélkül, hogy valaha megkérdeznénk, igaz-e?

Mielőtt az életed hátralévő részét egy heg leküzdésére fordítod, győződj meg róla, hogy valóban ott van.

- Adam